Tanulj meg félni, még hasznodra válhat!

Száz gyertya lángja

A régi Japánban a fojtogatóan párás és forró nyári napot követő estéken, ciripelő tücskök és brekegő békakórus kíséretében lampionokat gyújtottak a kertekben  és kezdetét vette a Hyaku monogatari Kaidankai (百物語怪談会), a száz természetfeletti mese éjszakája.

A játékhoz 100 gyertyát helyeztek el körben, majd a játékosok egy-egy szellemtörténetet (akár személyes természetfeletti, vagy spirituális élményt) meséltek el.  A történet mesélés közben, a megfelelő dramaturgiai képzettségű játékmester lassan a vízbe mártott és eloltott egy gyertyát. A történetek szaporodásával nőtt a feszültség és fogytak a gyertyák. Amikor a kilencvenkilencedik történet után már csak egy gyertya maradt égve, majd az az utolsó láng is kihunyt a reális és túlvilág között határ gyakran elmosódott és a résztvevők beszámolója szerint szellemek (Yūrei) jelentek meg körülöttük. Ezek közönséges szellemek, fehér hálóingben, hosszú hajjal, ápolatlanul, halálsápadtan, és a föld felett lebegve közlekednek és lettek a szellemek univerzális képei. Itt és most nem foglalkozunk a yurei rendszertannal, sokkal inkább a történet és a dramaturgia érdekel bennünket.  A játékot állítólag a szamurájok találták ki egyfajta bátorság próbaként és leírása először a Kaidan-shu Tonoigusa (1660) más néven Otogi Monogatari c. gyűjteményben bukkant fel.  A Dekameron szerű kötetben fiatal szamurájok egy csoportja kezd a történetmesélésbe, s amikor az utolsó gyertya is kihuny, egy hatalmas kéz jelenik meg felettük.  A harcosok kardot rántanak, mire a kézről kiderül, hogy egy hatalmas pók gigantikus árnyéka. A megrémült szamurájokat természetesen hosszasan gúnyolják társaik. Mindez egybeesett a feudális Japán átalakulásával, amikor a kereskedelem és ipar vált meghatározóvá kapcsot teremtve az iparilag fejlettebb nagyvárosok és az elmaradott vidék között.

Az összejövetlek eredete valószínűleg a középkori  "hyakuza ho dan" 百座法談 "száz buddhista történet" nevű ünnepségből ered, ami abból állt, hogy száz nap leforgása alatt száz történetet meséltek a közösség tagjai, azal a nem titkolt szándékkal, hogy megidézzék a szellemeket és csodát hozzanak létre a földön.

Kaidan, kwaidan

A Kaidan 怪談, kanjijai a 怪 (kai) azaz "különös, titokzatos, ritka, lidérces látomás" illetve a 談 (dan) beszéd, elbeszélés. A természetfeletti történetek táptalaját a számtalan isten és szellem által lakott természeti vallások és a buddhizmus, klasszikus kínai szövegek és helyi események, a japán folklór adták, de maga a történetmesélés idővel polgáriasult és túlnőtt ezeken. A félelem tárgya kiegészült erotikus, és exotikus, szürreális tartalmakkal. A főszereplők az esendő és hibázó ember és a túlvilágról érkező, beköszönő, de leginkább ijesztő, bosszúálló természetfölötti lények, a yōkai-ok 妖怪. Van köztük óriás, mindenféle állat, növény és egyéb természeti jelenség szelleme, lehetnek vérszomjasak, de huncutok is. A különös, sokszor bizarr történetek a japán irodalom legrégebbi forrásaiban így a Genji monogatariban 源 氏 物 語 (Genji meséi 1010) is fellelhetők.

A történetek persze idővel ismertté válnak, ezért újabb és újabb rémtörténetekre volt szükség, amit külön meseipar kezdett gyártani. Az első "horror antológia" ami a Kaidan nevet használta, a Kaidan zensho 怪談全書 (Különös mesék teljes gyűjteménye) kínai mesék fordítása volt és 1627-ben jelent meg, de nem a nagyközönség, hanem a harmadik Shogun, Tokueawa Iemitsu (1604—1651) szórakoztatására.  Az első publikus rémtörténet gyűjtemény 1677-ben jelent meg Shokoku Hyakumonogatari, (Sok ország 100 meséje) címen. Kaidan történetek természetesen ősidők óta léteztek, de az említett játékban kezdtek külön életet élni és külön műfajjá válni. Nemcsak a gyártás, de a mesélés is gyakorlott szereplőket kívánt, megjelentek a profi történetmesélők (otogishu). A történetmesélés általánossá vált az egész estés virrasztást igénylő halotti búcsúztatások során is. Ezek a történetek, a mesélés, az interakció segítettek a veszteség feldolgozásában.

Minden kaidan-shu történet azt állítja magáról, hogy valós eseményeken alapul, ezért nem is volt kérdés, hogy természetfeletti jelenségek igenis léteznek. Ez nemcsak Japánban volt alapélmény, az emberfeletti, kontrollálhatatlan, ellenőrizhetetlen erőknek helyi, generációkon át öröklődő fikció volt a kerete,  sok mese helyi jelenségekre (egy híres sziklára, fára, régi szentélyre) támaszkodott.  Sok történet nélkülözte az expozíciót, befejezést, csupán egy állításból, különös eseményből állt, amit az emberek egymásnak továbbadtak. Az eredeti buddhista történetek morális tanulsága elvont metaforikus, talányos kimenetellé váltak, a megfejtésénél, a didaktikus történetmagyarázásnál fontosabb volt maga a mesélés ténye és aktusa, a tapasztalás.

A kaidan történetek gyakori elemei mindenekelőtt az evilág és a transzcendens, ahonnan és ahova a szereplők folyamatosan ki és bejárnak. A buddhista mesékből gyakran átvett motívum a karma, a szellemek evilági, vagy a síron túli igazságtétele. A túlvilág görbe tükör elé állítja a nagyon is emberit, így aztán az életben gyengébb, többet szenvedő odaát sokszoros erőre kaphat. Az igazságtétel, vagy bosszú sokszor általános, fékezhetetlen, ilyen a gyilkos kimonó története, ami mindenkit megöl, aki felölti, ugyanez a motívum megszámlálhatatlan történetben él tovább az Új és Óhazában.

Természetesen főszerepet kapnak az elemek, a föld, a tűz és a víz, mindegyikük eltüntet, átalakít, megtisztít. Az eredeti kínai történetek természetes szellemi közege a Tao és a konfucianizmus volt, mindkettő alkalmatlan a japán földön való túlélésre, ezért az ősi kínai csoda történetek mindegyike bizarr fordulatot vesz a japán adaptációban.

A fehér bazsarózsa lampion

A Botan doro 牡 丹 灯 籠 （Peóni lampion, 1666) a kaidan történetek egyik prototípusa, aminek történetvezetése, elemei megannyi későbbi történetben bukkannak fel, még a modern filmnyelvben is.  A Botan doro történetét Asai Ryoi (？—1691) adaptálta japánra, az eredeti mű kínai címe Mudan dengji  牡丹燈記 (A Peóni lampion meséje) , ami a Jian deng xin hua 興太登新話 antológiában  jelent meg (Új történetek lámpafényben).

A japán verzióban a nyári obon fesztiválon (a lelkek ünnepe) találjuk magunkat.  Egy fiatal hölgy kezében peónival díszített lampiont tart és kíséri gyönyörű úrnőjét, amint elhaladnak Ugiwara Shinnojo, egy fiatal szamuráj háza mellett, aki nemrégiben veszítette el feleségét. A szamurájt elbűvöli a nő szépsége, és meghívja otthonába. Megismerkednek, az úrnő elmondása szerint egy valaha nagy hírnevű, de lecsúszóban lévő család tagja és egy templom közelében lakik. Még aznap éjjel találkoznak és legott örök hűséget ígérnek egymásnak. Attól kezdve a gyönyörű nő minden éjjel meglátogatja a férfit és csak hajnalban tér haza.  Egy idős szomszéd, aki gyanúsnak találja, hogy éjjelente egy fiatal nő hangja szűrődik ki Shinnojo házából, egy éjjel odalopakodik az ablakhoz, és elszörnyedve látja, hogy Shinnojo az ágyon fekve egy csontvázzal szeretkezik és beszélget. Másnap az öreg szomszéd elmondja  Shinnojónak, hogy mit látott és figyelmezteti, hogy az életével játszik, ha továbbfolytatja találkáit a halottal. A megrémült Shinnojo elmegy a templomhoz, ami új szerelme otthona közelében van, hogy megértse az igazságot, ám ott ház helyett egy ősi szentélyt talál benne a nő koporsójával. Ezen a ponton úgy dönt, hogy egy szelleműző mentheti csak meg, ezért elmegy egy híres buddhista paphoz, aki ugyancsak megerősíti neki, hogy élete komoly veszélyben van. A pap megáldja Shinnojót, aminek bizonylatát a harcos kifüggeszti a kapujára, remélve hogy az majd elijeszti a hívatlan látogatót. A látogatások abba is maradnak, Shinnojo fellélegezhet. Pár héttel később azonban, részegen, óvatlanul a szentély kapuja felé sétál. Ott hirtelen feltűnik a nő és beviszi magával a templomba. Kis idővel később a látogatók holtan találják a férrfit a nő koporsójában, teste a nő csontvázán fekszik. Még aznap eltemetik, ám ennek ellenére Shinnojo és a nő esős, ködös éjszakákon, kéz a kézben gyakran feltűnik a peónilámpás lány kíséretében. Aki találkozik velük, nem menekülhet és súlyosan megbetegszik. A gyászoló Ogiwara család az eseményektől lesújtva felfogad egy papot, hogy a Lótusz Szutra segítségével szabadítsa meg az embereket a szellemektől. A szertartás után Shinnojo szelleme és szeretője a lampionos lánnyal eltűnnek és azóta senki sem látta őket. Huhhhh.

Az eredeti kínai mese tele van taoista utalásokkal, megbánással és tanulsággal. A japán szellemtörténet megmarad az események filmszerű leírásánál. Ahogy egy másik történet végén a szerző megjegyzi: "csak azért meséltem el ezt a történetet, mert olyan különös."

Ugetsu monogatari

Az első kaigan kollekciót sok hasonló gyűjtemény követte, különösen a XVIII. század második felétől a kereskedők polcai tele voltak rémtörténetek gyűjteményeivel: Shokoku Shin Hyakumonogatari (új kollekció, Sok ország 100 meséje), az Osogi Hyakumonogatari (Osogi 100 meséje), a Taihei Hyakumonogatari (a béke 100 meséje), a Bansei Hyakumonogatari (az örökkévalóság 100 meséje).  A műfaj csúcsát Ueda Akinari (1734 – 1809) Ugetsu monogatari Az eső utáni holdfény történetei (1776) c. műve jelentik. Akinari egy prostituált gyermeke volt, akit egy gazdag kereskedő fogadott örökbe. Gyermekként épphogy túlélte a fekete himlőt, majd 10 évet dolgozott nevelőapja megörökölt papírüzletében, amíg az egy szép napon le nem égett. A tűzvész remek alkalmat szolgáltatott, hogy otthagyja az üzleti életet. 1776-ban orvosként kezdett praktizálni és kiadta az Ugetsu monogatarit. Élete végén híres íróként már vakon diktálja le utolsó művét, a Harusame Monogatarit ("A tavaszi eső meséi"). Akinari egész életében hitt a természetfölötti erők létezésében. Az Ugetsu monogatari egy tökéletes kollázs, eredeti forrásaiból,  kínai történetekből, és azok sokszoros japán feldolgozásainak a feldolgozásából áll. Fikció, tapasztalat, aktuális történetek és mítikus elemek mesteri keveredése. Az öt kötetből álló kilenc történet gazdagon merít a noh színház hagyományaiból is. Akinari célja határozottan az volt, hogy magas minőségű kaidan kollekciót hozzon létre. Saját hitrendszerét, meggyőződését, tapasztalatait keverte a kínai eredeti és a japán feldolgozások elemeivel úgy, hogy műve is ennek a tapasztalatnak a része legyen.

Az Ugetsu monogatari kilenc története közül kedvencem a lentebb említett Kwaidan filmfeldolgozásban is szereplő első történet az elhagyott feleségről. Itt most inkább a

 

Kikka no Chigiri 菊花の約, a krizantém fogadalom

történetét meséljük el. A Kikka no Chigiriben egy harcos az urát kíséri egy hadjáratban, majd hazafelé tartva megbetegszik. Egy útitársa veszi gondjába., aki sikeresen meggyógyítja és mély barátság szövődik közöttük. A harcos hazaindul, de megígéri barátjának, hogy a krizantém fesztivál napján visszatér hozzá. Amikor hosszú útja végén hazaér, megdöbbenve látja, hogy urát megölték és uradalmát elfoglalták, ráadásul mindenki, beleértve saját unokaöccsét az új nagyúr szolgálatába álltak. Ő nem hajlandó az új földesurat szolgálni, visszaindul barátjához, ám saját unokaöccse nem engedi neki, hogy odébbálljon, foglyul ejti és börtönben tartja. Mivel nem tudja megtartani fogadalmát, inkább megöli magát, majd a krizantém fesztiválon szellemként jelenik meg barátja előtt, aki bosszút esküszik, felkerekedik és megöli az új földesúr minden áruló szolgáját.

 

Muo no Rigyo 夢応の鯉魚, A ponty ami feltűnt álmomban

A történetben egy szerzetes a főszereplő, aki imád halakat festeni, és nem állhatja, ha kifogják és megölik őket, ezért gyakran a halászok stégjéhez lopakodik és kiszabadítja a halakat a hálóból. Egy nap, amikor festés közben fáradtan elpilled, azt álmodja, hogy egy hallal játszik a folyóban. Amikor felébred, lefesti a pontyot és a festménynek azt a címet adja: "A ponty ami feltűnt álmomban". A későbbiekben megbetegszik, és lázálmaiban megjelenik előtte a tenger istene, aki megígéri neki, hogy megannyi hal megmentésért járó jutalomként pontyként születhet újjá.  Így is történik, ám egy nap barátja horgászni indul és kifogja a ponttyá reinkarnálódott szerzetest, majd jóízűen, a beszédre képtelen hal rimánkodása ellenére megvacsorázza azt. A szerzetes visszatér, megjelenik a jóllakott barát előtt és elmeséli neki mit tett.

A velünk élő horror

A kaidan arany kora, a japán horror hajnala, a yūrei és yōkai történetek nemcsak narratívát adtak és a feldolgozatlan feszültségek levezetését, de egyes régiók, területek tradíciójának, önazonosságának felépítését is szolgálták, így lettek távoli hegyek, sötét erdők, elhagyott szentélyek mára a turizmus és zarándoklat végcéljai. A képzőművészetben fametszetek és festmények voltak a rémtörténetek elsődleges feldolgozási formái.

A kaidan történetek, rémmesék, vagy lidérctörténetekben az eredetileg népmesei, mítikus, vallásos epikát polgári enteriőrök és már képzett irodalmár szerzők ouvre-je egészíti ki.

A rémtörténetek ma is velünk vannak és a japán kultúra integráns részei.  Megannyi manga, mozifilmek: Yokai Monsters: One Hundred Monsters 1968, TV sorozatok ( "Kaidan Hyakumonogatari" 2002, Fuji TV Naoto Takenaka ) alapjául szolgáltak. A legismertebb színházi adaptáció is kaidan történet a Yotsuya Kaidan. A sok-sok feldolgozás közül emlékezetes az Oscar előszobájáig eljutott Masaki Kobayashi Kwaidanja  (1964)

A film négy történetből áll, a negyedik a Teáscsészében 茶碗の中, Chawan no Naka című töredék.

A történet eredetije  Kottō: Kíváncsi japánok és különféle pókhálók (1902) című kötetéből származik, amit a görög-ír-japán származású félvak író Lafcadio Hearn vett híres gyűjteményébe Kwaidan: különös dolgok és történetek (1904) címmel és online itt olvasható.

Kwaidan: Stories and Studies of Strange Things (1904)

Teáscsészében 茶碗の中, Chawan no Naka

A kiadója látogatására várva egy író egy régi mesét lapoz fel, amiben Nakagawa Sadono nagyúr Sekinai nevű szolgája főszerepel. Miközben a nagyúr újévi látogatásra utazik,  megállnak egy Hakusani teaháznál. Miközben pihennek Seiknai teázik és teázás közben egy különös ember arcát pillantja meg a csészében. Meglepődik, rosszat sejt, de megissza a teát.

Később, miközben őrködik, megjelenik előtte a teáscsészében látott ember és Heinai Shikibu néven mutatkozik be.  Sekinai rohan, hogy a többi szolgát értesítse, de mindenki kineveti, és azt mondják, csak látomásai vannak. Még aznap éjjel Sekinait meglátogatja három szellem, a teáscsészében látott Heinai Shikibu szolgái. Harcolni kezdenek és már-már legyőzik, amikor az író félbeszakítja a történetet.  Bár befejezhetné, inkább az olvasók képzeletére bízza azt. Közben az író hézéhoz megérkezik a kiadó igazgatója és a háziasszonynál érdeklődik, hol van az író, ám sehol sem találják. A háziasszony teát akar készíteni, a tesubinjával vízért indul, majd eldobja azt és sikítva elrohan. A kiadó óvatosan a vizeskorsóhoz közelít és a vízben megpillantja az író testét, aki szeretne kijönni a börtönévé változott korsóból, de nem tud. A kiadó rémülten menekül a helyszínről. Szellemvilág és a valóság újfent összeér.

Takiyasha a boszorkány és a csontváz szellem, avagy Mitsukuni megküzd a Takiyasha hercegnő által megidézett csontváz szellemmel.

Az emitt látható, főként Japánon kívül népszerű ukiyo-e fametszet triptichon Utagawa Kuniyoshi (1798–1861) műve. Kuniyoshi a fentebb ismertetett rémtörténetek, mítoszok festője volt.

A festmény Takiyasha hercegnő történetét dolgozza fel. Az igazi történelmi Takiyasha hercegnő a vidéki nagyúr Taira no Masakado lánya volt Sōmából.  A nagyúr kísérletet tett egy japán keleti trón létrehozására az akkor Kíotóban uralkodó Heian-kyō császárral szemben, amiért is 939-ben a fejével fizetett. Halála után lánya, Takiyasha hercegnő A lerombolt shōen uradalomban maradt. A metszet azt a pillanatot örökíti meg, amikor a császár hivatalnoka, Mitsukuni az esetleg életben maradt összeesküvők felkutatására érkezik a házba, amikor a csontváz rátámad. A hercegnő egy béka szellemétől kapta a boszorkányos erejét, és lázadást tervezett összegyűjtve a yokai szellemeket apja házában. Mitsukuni végül nagy közdelemben legyőzi a szellemet, a hercegnő peddig szomorú pontot téve a történet végére, öngyilkos lesz. Az eredeti történetben több csontváz szellem is megjelenik, de itt egyetlen, nagy szellem került a kompozícióra.

Az eredeti csontváz szellem yōkai Gashadokuro az olyan halottak követe, akiket nem temettek el, harcban legyőztek, megfulladtak, stb és az éj közepén szokott megjelenni miközben gurgulázó hangot hallat. Ha élő emberrel találkozik, akkor rátámad és összezúzza, majd megeszi. Gashadokuro egyik legújabb verziója egészen új, a hatvanas évek második felében bukkant fel egy gyerekkönyvben (!), majd újabb változatokban terjedt el a mese megannyi válfajában. Mielőtt bárkinek felderengene valami, a kaidanok gazdag táptalajt adtak és adnak a cosplay, az LMBTQultúrának, a transzvesztitizmusnak.

Mégse dől össze a világ.

Talán épp a szellemek tartják egyben.

 

 

Forrás:

Lafcadio Hearn: Kwaidan: Stories and Studies of Strange Things (1904)

Noriko T. Reider: The Emergence of Kaidan-shu  Asian Folklore Studies, Volume 60 2001: 79—99